Vagyis a Holdfény királyság. Wes Anderson érdekes filmeket rendez, ennyit meg tudtam az előzetes kritika elolvasásából, de ez volt az első film, amit láttam tőle. Nekem túl fura volt, ahhoz hogy igazán élvezzem, de voltak benne emlékezetes megoldások, jelenetek és egy reális párbeszéd.

Az év 1965. Egy kislány és egy kisfiú, 12 év körüliek, egymásba szeretnek, és megszöknek otthonról és/vagy a cserkésztáborból. Nagyon messzire nem tudnak jutni, mert egy szigeten vannak, így a keresőik meg is találják őket hamar. A gyerekek nekem furák voltak, de összeillettek így végül is. De miért is meséljem el a tartalmát? Annyira nem volt meglepő, hogy értelme lenne leírni. Sajnálom Wes Anderson, nem fogom megnézni a többi filmedet, csak ha egyik kedvencem szerepel benne. És eléggé szar, hogy a The Grand Budapest Hotel-t nem itt forgatjátok, akkor már miért nem nevezitek el a gagyi másik városról :P Pedig Edward Norton abban is benne lesz, de kár.

A filmet azért néztem meg először is, mert Edward Norton benne van, és az összes filmjét megnézem, mióta rajongója lettem a Legbelső félelem óta. Csak a filmográfia áttekintése közben jöttem rá, hogy már az Olasz melót láttam vele, de az a haj és bajusz minősíthetetlenül unszimpatikussá tette. Na de azért imádom, és itt egy cserkészvezetőt alakított, aranyos volt, de nekem mindig az. Csak őt színészi tehetsége miatt többre értékelik, mint másik kedvencemet, Jason Statham-et. Majd egyszer lehet írok róla egy nagy bejegyzést a legjobb alakításairól az én véleményem szerint.

Másodszor pedig azért néztem meg, mert egy romantikus közös programnak indult a film megnézése, de az estét sajnos máshogyan alakította az eszem, és erre már nem került sor. Ennek megfelelően keserű szájízzel kezdtem a filmnek egyik szombat este egyedül. Ha azt vesszük szerencsém, hogy nem volt olyan édesen romantikus, amitől fájt volna a szívem.

A megtekintési hangulatomnak megfelelően egy olyan párbeszédet jegyeztem le magamnak, amit aktuálisnak éreztem. És ha azt vesszük, az egyetlen reális mondanivalója a filmnek. Szóval a helyzet:

az egymástól elidegenedett házaspár (Bill Murray és Frances McDormand) külön, egyszemélyes ágyakban fekszenek és ébren vannak. A nő bocsánatot kér a férjétől, amiért megcsalta, bár ezt szó szerint nem mondja ki, de a férfi tudja, hogy erről van szó. (4 gyerekük van amúgy.) Odakint erősen fúj a szél.

Bill: Letéphetné a tetőt, hogy felszippantson az űrbe. Jobb lesz neked nélkülem.
Frances: Ne sajnáld már ennyire magad!
Bill: Miért?
Frances: Csak ránk számíthatnak.
Bill: Csak hogy az nem elég.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.