A bíró - 4/5

Robert Downey Jr. és feleségének produceri cége hozta össze ezt a filmet, és ehhez csak gratulálni tudok, mert jól sikerült film. Nem meglepően jó, hanem olyan jó, hogy nem okozott csalódást. Mind a 141 percét megérte, ha egyesek a hosszára húznák a szájukat. Ha nem is pörgős a film, de a feszültség mindvégig megvolt ebben a tempóban is. A szereplőkre nem lehet panasz, és habár Robert Downey Jr. tökös ügyvéd karaktere hajaz Tony Starkra (Vasember), azért jó volt látni a vásznon hétköznapi karakterben, pláne, hogy itt a felszín alá is nézhettünk.

A sztoriról annyit, hogy Hanknek, a menő chicagói ügyvédnek anyja temetésére haza kell utaznia szülővárosába, ahonnan amint tudott, elmenekült. Ennek fő oka az apjával való nehéz kapcsolata, aki bíróként dolgozik már több mint 40 éve a kisvárosban. De nem elég, hogy a családot összetartó női erő is odaveszett, a bírót azzal vádolják, hogy a temetés estéjén elgázolt egy nemrég börtönből szabadult férfit, akit ő tett a rácsok mögé 20 éve. De minderre nem emlékszik, mert beteg. Hanknek kell annak ellenére segíteni apján, hogy az kérné, majd pedig szakmailag és érzelmileg megküzdenie, hogy ne kerüljön börtönbe.

Ez a film kőkemény családi dráma, amelyben azért van helye ennek a bírósági ügynek, mert a szóban forgó bírót játszó Robert Duvall, mint az apa, nem kerülne közelebb a fiához annak folyományaként, mert meghalt a felesége. A szakmai tekintélyét fenyegető tárgyalás, a memóriakiesést okozó betegsége, és a fia ügyvédi munkája az, amivel elér arra a pontra, hogy megenyhül, megtörik, hogy rég ki nem mondott sérelmek hangozzanak el, hogy miért nem volt büszke a fiára, és a fia miért gyűlölte ezért. A családi dinamikához hozzájárul még a másik két fiú is, a legnagyobbnak keresztbe tört baseball álmai játszanak a képbe, míg a legkisebb valóban ezt a szerepet tölti még be, mert valamilyen fogyatékossága, talán Asperger szindrómája van, és ezért kell figyelni rá jobban. Mellékszálon pedig kapunk néhány női szereplőt is, Hank tinikori szerelmét, annak nem-tisztázott-hogy-ki-az-apja gyerekét, és Hank kislányát.

A családi drámákban az a jó, amikor mindenkiben megszerethetünk valamit, miközben ők is rájönnek, hogy mi az, amit el kell fogadniuk, és mi az, amit tudnak szeretni a másikban a vérrokonságon kívül. Vannak felvillanó és visszatérő szép motívumok, amikben felismerjük, hogy hol gyökerezik az apa-fiú szeretet alapja.

És ami még így a végén nagyon fontos, hogy nem csak torokszorító érzéssel nézzük a filmet, hanem szórakoztatni is fog, mert Robert Downey Jr. gondoskodik erről is, a dacos fiú vagy a tökös ügyvéd visszaszólások mindig jól hatnak a szájából. És nem utolsósorban jól néz ki, közel az 50-hez is. (Ha agglegény lenne, ő lenne az új George Clooney.)

De ezzel együtt nem egy könnyű film, nem is rövid, ahogy már mondtam, de ha rászánod az időt, akkor úgy érzed majd, hogy megérte.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.