Frank - 2/5

Gondoltam egyet, és a premierfilmek közül nem azt néztem meg, ami a legkönnyebbnek, és ezzel együtt a várhatóan egyszeri szórakozásnak bizonyult volna, hanem a második legszimpatikusabbat, amikről jókat lehetett hallani, de azt is, hogy nem a tömegeknek való. Ezen a héten ez a Frank volt, amit feliratosan is meg lehet nézni bizonyos mozikban. Ez még logikus választás is lenne, mivel többször dúdolnak, énekelnek a filmben, és mivel a főszereplőnk egy nagy papírmasé fejjel játszik a filmben, és ha már a híres Michael Fassbender felvette a szerepért, akkor jobb döntésnek tűnik meghallgatni őt eredetiben. De ez most mit sem számít, mert feliratosan sem szerettem ezt a filmet.

Vannak azok a filmek, amiknél tudod, hogy valakik találnak benne valami értékelhetőt, valami olyat, amit máshol nem láttak, és ezért becsülik sokra, de én a filmeket akkor élvezem, ha szeretnivalót találok benne, amitől jó érzés nézni őket, amitől létrejön egy bensőséges kapcsolat, és nem csak elméleti szinten fogom fel, hogy mit akart ez a film bemutatni, és hogy azt jól tette-e.

Bevallom, hogy a Frank első felében már azon gondolkodtam, hogy hogyan fogom ezt ajánlani másoknak, hogy ne féljenek megnézni, mert jó szórakozás, ha az előzetes nem is győzte meg őket. De a második fele már nem fogott meg, úgyhogy ejtem az ajánlás lehetőségét.

A film első felében a párbeszédek, a karakterek, a főszereplő gondolatai is mind furák és viccesek voltak egyszerre, amerikai szlengben csak azt tudom rá mondani, hogy adorkable, vagyis adorable (imádnivaló) és dork (különc). A fura emberekből álló zenekar, aminek a nevét - Soronprfbs - senki nem tudja, hogy kell kiejteni, és az élén a papírmasé-fejű Frank mind érdekes volt, és a főszereplő Jon (vörös csávó az Időről időre-ből) a lúzerságával, béna twitter üzeneteivel és a fejében zajló monológgal együtt volt aranyos.

De a film második felében leesik nekünk, hogy ezek az alakok tényleg tök furák, nagyon kívülállóak, hogy nem értjük meg őket, és ami főként gond, hogy a zenéjüket sem lehet szeretni, ami idővel Jonnak is leesik. Márpedig egy zenekaros filmben a zenének kéne ütnie, de az itt hallott számok csak egy kényelmetlen ponton találnak el, amitől húzod a szádat, hogy most tényleg ezt a zenét nyomják? Szívesen megmutatnám az egyetlen dalt, ami tetszett nekem, de az csak egy rögtönzött szám volt Franktől egy szőnyegből kilógó szálról, de ezt nem találtam a neten.

Szóval ennyi lenne, nem akarok többet írni arról, ami nem tetszett igazán. Ha téged érdekelnek a pszichiátriai esetek, akik akkor tudnak maguk lenni, ha nem vállalják az arcukat, és random szavakat dobnak össze, ha dalt írnak, és nincs gondjuk azzal, ha üres bárokban játsszák a zenéjüket, akkor megnézheted a filmet.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.